Hiúzok nyomában

Hiúz

1993. február másodikán gyönyörű havas időben sikerült egy hiúzt meglátnom, sőt lencsevégre is kapnom az orosz csodamasinával, a Zenittel. A képek nem profik, de az élmény amúgy is átadhatatlan, és ritkán ismétlődik. 2007 óta több alkalommal igazoltuk fotócsapdás felvételekkel is a jelenlétét a Börzsönyben. Persze könnyű nekem, hiszen engem azért is fizetnek, hogy adatokat gyűjtsek többek között a hiúzról.

Európa utolsó nagymacskájának – régebbi megnevezése szerint „párducának” – igen sanyarú a sorsa, amióta a vadászati módszerek tökéletesedtek. Lőfegyverek, csapóvasak, mérgek hatásos alkalmazása oda vezetett, hogy a hiúz szinte teljesen kipusztult, először Nyugat-Európából, majd a Kárpát-medence, illetve az Erdős- Kárpátok területéről.

E gyönyörű nagymacska szerencséje, hogy a prémje mindig is nagyra becsült vadásztrófea volt, értéke sokszor csak aranyban mérhető, ezért a közelgő teljes kipusztulásától tartva 1936-ban Csehszlovákiában tilalmi időt vezettek be a vadászatában, március 1-től július 31-ig. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a Kárpátok csehszlovákiai hiúzállománya a kezdeti 40 példányról 300 példányra emelkedett, és terjeszkedni kezdett nyugati irányban.

Ezt követően a hiúzok létszáma valamikor a hatvanas évek végén volt a legmagasabb, amikor évi 100 példányt is elejtettek a vadászok, főként a Kárpátok szlovákiai részén. 1999-től Szlovákiában is védett a hiúz, ennek ellenére a kutatók biztosra veszik, hogy továbbra is vannak illegális lelövések. A létszámbecslések is eltérőek: míg a hiúzvédők 300 példányra becsülik a hiúzállományt, addig a vadászati létszámbecslések 800 körüli egyedszámot tartanak valószínűnek.

De lássuk, mi a helyzet hiúzügyben, a Duna–Ipoly Nemzeti Park területén.

Pilis és Visegrádi-hegység

Mátyás király idejében még szinte összefüggő erdőségek borították az ország egész területét. A korabeli krónikások több helyről is – többek között a visegrádi erdőségekből – tudósítanak a hiúz jelenlétéről: „(Visegrád) Város a Duna partján, párduczokban és más vadakban bővelkedő erdő tövében épült " (Oláh Miklós 1536-ban megjelent Hungarica c. könyvéből). A következő hiúzmegfigyelést Hegyaljai írja le 1915. február 13-án Pilisszentkereszt határából. 1983 augusztusában Pohl Imre erdész és Jodál Sándor látott hiúzt Visegrád környékén. Ezt követően 1987-ig a Visegrádi Erdészet erdészei – Vízkert András, Felbert Mihály, Tisza Zoltán – is láttak hiúznyomokat havas időben, és elejtett zsákmányállatokat is találtak.

Börzsöny

1985–86 telén a Börzsönyben Bezeczky Árpád természetvédelmi őr talált hiúzgyanús nyomokat, 1987. január 30-án az általa megtalált újabb nyomokat Nechay Gábor, a Természetvédelmi Hivatal zoológusa hitelesítette. 1988-tól én is bekapcsolódtam a hiúzzal kapcsolatos adatok gyűjtésébe. Rövid idő alatt világossá vált számomra, hogy hiúznyomot nagy valószínűséggel már én is láttam ugyanazokon a helyeken 1980-ban, amikor hivatásos vadőr voltam. Akkor azt gondoltam, hogy egy farkas nyomai. A vadőri szolgálati naplómba nem mertem beírni a feltételezésemet, ezért a következőt írtam: "Megj.: a nevezett útvonalon egy hatalmas kóbor eb jár, nyomból ítélve."

Az 1988-at követő hét évben szinte minden havas télen megtaláltuk a nyomait. A teljesség igénye nélkül a következő személyek találtak még hiúznyomokat és egyéb életjeleket: Bezeczky Árpád és Békefi András természetvédelmi őrök, Rimaszombati György és Pesek Géza erdészek, Guzsik Alfréd és Békési János hivatásos vadászok.

1988-tól, ha volt megfelelő minőségű hó, igyekeztem minél többet megtudni e "titokzatos emberről" (értsd hiúz). Kollégáim szerint már-már megszállott hiúznyom-keresővé váltam. 1995. január 17-ig több, a hiúz által zsákmányolt állatot, továbbá sok, a hiúz által bejárt területet, illetve útvonalat azonosítottam a hóban, láttam és lefényképeztem, egy esetben még a hangját is hallottam.

Az ezt követő tíz évben is nagyon sokat jártam a hiúz után, de a tíz év alatt egyszer sem sikerült életjelet találnom, de másoknak sem, pedig 2001-től egy LIFE-program keretében többen is részt vettünk a börzsönyi nagyragadozó kutatásban. Végül, amikor már szinte teljesen lemondtam arról, hogy valaha is láthatok még hiúznyomot a Börzsönyben, a "Nagy Erdei Igazságosztó Szellem" gondolt egyet és megszánt. Amikor 2005. november 29-én a frissen esett néhány centis hóban hiúznyomokat találtam, nem akartam hinni a szememnek: újból van hiúz a Börzsönyben! A nyomokat visszafelé követve mintegy 50 m-re, a hiúz által pár órával ezelőtt zsákmányolt őzet is megtaláltam. Másnap Szabó Ádám és Márkus Márta a Szent István Egyetem vadbiológusai hitelesítették a nyom és a megtalált őz zsákmányállat alapján a hiúz újbóli megjelenését a Börzsönyben, a nyomról készült fotóm megjelent a National Geographic akkori számában.

Az azóta eltelt négy évben minden télen találtunk hiúznyomokat a Börzsönyben, annak ellenére, hogy két gyengén havas tél is volt közben. Több adat gyűlt össze az elejtett zsákmányállatokról, és 2007 óta fotócsapdás felvételek is igazolták jelenlétét. Az adatokból következtethetünk vadászterületének nagyságára, vadászati stratégiájára.

2005-től főként Bedő Péter és ifj. Darányi László segítségével végeztük az adatok gyűjtését. A kameracsapdákat a Magyarországi Nagyragadozókért Alapítványtól és a Börzsöny Alapítványtól kaptuk használatba. Ez alatt a négy év alatt a Duna–Ipoly Nemzeti Park, a Természetvédelmi Hivatal, a Bükki és az Aggteleki Nemzeti Park több munkatársa, a Kemencei, a Királyréti és a Diósjenői Erdészetek erdészei és vadászai közül is többen látták már a hóban a nyomait, és találtak elejtett zsákmányállatokat.

Összegzés, következtetések

1915-ös pilisszentkereszti előfordulása a Duna akkor még gyakori teljes befagyása miatt természetes úton is történhetett. Az 1983–1987 közötti Visegrád körüli észlelések már komolyabb fejtörést okoznak a témával foglalkozóknak, itt felmerül a betelepítés, illetve a fogságból kiszabadulás lehetősége is.

(Oroszországban, illetve a volt Szovjetunióban „háziállatként” is tartották-tartják a hiúzt, talán az akkor itt állomásozó szovjet tisztek is hozhattak hiúzokat az országba.) A börzsönyi 1985-86-os megjelenés nagy valószínűséggel természetes úton történt, az alig 50 km-re lévő állandó szlovák élőhelyről. Ha feltételezzük, hogy már az 1970-es évek végén vagy 1980-ban is itt lehetett a hiúz, akkor az 1995-ös eltűnése egybevág a hiúz természetes körülmények közötti életkorának (15-17 év) maximumával. A tíz év szünet után újból megjelenő példány szintén Szlovákiából jöhetett természetes betelepüléssel, de nem zárhatjuk ki az eltitkolt, nem hivatalos telepítés lehetőségét sem!

Irodalomjegyzék

Gadó György Pál (WWF Magyarország) és Samuel Pačenovskỳ (Sosna Egyesület) (szerk.): Farkasok és hiúzok a szlovák–magyar határ térségében.

Kovács Zsolt (2004): Európa legnagyobb macskája. – Vadászévkönyv, 113-122. oldal