Érdekes emberek

Fricz János fafaragó

2010.04.10
2014.06.03

A nevem Fricz János, Vácon születtem,1960.július 5-én. Az általános iskolát Diósjenőn végeztem, a váci Sztáron Sándor Gimnáziumban érettségiztem, majd munka mellett levelező tagozaton szereztem meg az erdésztechnikusi képesítést. Már kisgyermek koromban megérintett a természet szeretete, s korán megérlelődött bennem, hogy erdész leszek, így belső utam ebbe az irányba viszonylag töretlen: 20 éves koromban már megbízott kerületvezetőként dolgoztam az Ipoly Erdő elődjénél, az akkori Ipolyvidéki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságnál. Ugyanakkor más is volt bennem: jó rajzkészségem épp ilyen korán, már 4-5 éves koromban megmutatkozott. Szüleim, tanáraim a képzőművészeti pálya felé terelgettek volna – bár mindig jó rajzos voltam és nagyon sokat rajzoltam, szerettem is a rajzot – ez a szeretet mindig másodlagos maradt az erdő szeretete mellett. Később, mint fafaragó ember ezt úgy fogalmaztam meg magamban, hogy mindig a fa marad a lényeg, amit én hozzáteszek (helyesebben elveszek) az a kevésbé lényeges. Általában munkáimat is úgy alakítom, hogy azokon több a „fa”. Szeretem, ha minél inkább megmaradhatnak eredeti formák, görbületek, göcsök, rajzolat, színek. Minél harmonikusabban illeszkedjen szándékunk az anyagba. – Minél harmonikusabban illeszkedni bele a közegbe, amibe alkotónk álmodott bennünket…Mint erdész és természetszerető ember ezt igyekeztem és igyekszem megvalósítani. Eleinte ösztönösen, majd egyre tudatosabban.

25 évet dolgoztam az Ipoly Erdőnél, abból 17-et kerületvezető erdészként. Szenvedélyesen szeretem a hivatásomat, gyönyörű éveket töltöttem a diósjenői hegyek között. Amikor 2003 tavaszán megváltam az erdészettől a fizetésemből már nem tudtam eltartani a családomat. Döntésemet megkönnyítette az a tudat (ha egyáltalán ez a tudat lehet könnyű), hogy ami szépség volt ebben a szakmában azt lépésről-lépésre szisztematikusan kiölték és ahogyan a gazdaságban, a társadalomban és az agyakban is tért hódított a pénz uralma, kezdett minden az erdők kifosztásáról szólni, én pedig, mint erdész rabszolgaként, éhbérért – de tapsolva – ehhez kellett asszisztáljak.

Jelenleg eredeti foglalkozásomtól távol, a Fővárosi Vízműveknél fegyveres biztonsági őrként dolgozom egy ugyancsak szép környezetben, a Szentedrei- szigeten. Az időmmel sokkal inkább én rendelkezem, mint az Ipoly Erdőnél töltött évek alatt, így tudok másodállást vállalni, több időt szánhatok a gyerekekre és a fafaragásra.

Időközben, 23 évi házasság után elváltam. Maximálisan család- és gyermekcentrikus vagyok. Válásunk ugyanazoknak a pénzuralt, liberális felfogás-vezérelt sátáni folyamatoknak az eredménye, ami annak idején az erdőből is kitaszított. Négy gyermekem van, őket nagyon szeretem. Ahol lakom, Diósjenő a Börzsöny kapuja – számomra az ország legcsodálatosabb vidéke. Ha végighordozod tekintetedet a település fölötti Závoz tetőről és átadod magad az erdőből áradó csendnek és nyugalomnak, te is úgy fogod érezni, a Teremtő kitárt tenyerén vagy.

Nincsenek kedvenceim, nincsen hobbim. Minden érdekel, minden apróságnak tudok örülni. Van amit jobban szeretek. Gyönyörködni tudok minden építészeti, zenei, képzőművészeti, irodalmi alkotásban. Bármiben, ami az emberi szellem többlete. Van, akit többet olvasok, mint például Szt. Ágoston, Anthony De Mello, Márai Sándor; s többet hallgatok, mint a gregorián ének, a barokk orgonamuzsika, szimfonikus zene vagy Pink Floyd. Mindezek valóban élvezetesek számomra, mindamellett egyik sem közelítheti meg a lombok közt lengedező szellő susogását, az erdő vagy a nádas hajnali madárdalát, a hegyi patak lágy csörgedezését, a hegycsúcsok feletti tiszta kék égbolton a bárányfelhők vonulását, vagy épp az elmélyülésre alkalmas néma csendet.

A fafaragással 24 éves koromban ismerkedtem meg, a Diósjenői Művelődési Otthon akkori igazgatójának, Végh Józsefnek jóvoltából, kinek rábeszélésére részt vettem az akkor Diósjenőn szervezett egy hetes fafaragó tábor munkájában. Ez a második szerelmem is időtállónak bizonyult, azóta faragok fát.

Mint fafaragó nem törekszem nagyot vagy „művészit” alkotni. Maga az alkotás a lényeges. Azzal a tudattal, hogy hasznos és szép munkát végzek, örömmel foglalkozom a gyermekek nevelésével, örömmel végzek bármiféle kétkezi munkát, legyen az építés, kertművelés vagy erdei munka, s ezzel az örömmel faragok. Legyen az egy egyszerű használati tárgy, dísztárgy, trófea-alátét, utca- házszámtábla, kopjafa vagy emlékmű. Közben a hozzákötődő gondolatok foglalkoztatnak: a múltunk, üneppeink, fájdalmaink, Isten… Úgy igyekszem dolgozni, hogy ezt más is megérezze…

Mindezt szeretném továbbadni. Nem csak a természet szeretetét és a fafaragás technikáját, hanem magát ezt a vágyat, amely ösztönöz arra, hogy hasznosat és szépet alkossak és a vágyat, hogy minél harmonikusabban illeszkedjünk a természetbe, abba a világba, ami végül és teljes egészében nekünk készült.

Annál fogékonyabb egy gyermek, minél kisebb. Óriási felelősségünk a jövő emberével szemben, hogy mit látnak tőlünk a legkisebbek: a sztárkultuszt és a műanyag flakonokat ontjuk rájuk (ami ugyanaz), vagy hagyjuk őket rácsodálkozni a természet és az alkotás szépségére, minek révén rádöbbenhetnek, mi is a valódi életelemük és kik is ők…

Mindig nagyon örülök, ha óvodás csoportoknak kell „előadást” tartanom erdőkről, természetről, vagy kirándulni mehetek velük. A fafaragást most már 3 éve oktatom erdei iskolákban, kézműves- és egyéb táborok keretében. Egyre nagyobb az igény rá, kedvelt foglalatossága az általános iskolák ügyes kezű diákjainak, legyen szó akár fiúról, akár lányról. De bele-bele kóstolgatnak már óvodások, sőt faragott 70 esztendős néni is. Nem csak Diósjenőn, s környékén, a határon túl, Szlovákiában, a határmenti településeken is egyre kedveltebb foglalkozás a fafaragás, melynek során nekem is sok sikerélményben van részem, hisz sokszor a szemem láttára válik a „rossz” gyerekből „jó”, a „semmirekellőből” lelkes érdeklődő. A számítógép és a mobiltelefon gombjaihoz szokott ujjak alól, hogyan kerülnek ki csodálatos alkotások.

Hát én így építgetek. Mert hitem szerint, mindannyian elhívottak vagyunk, egy Ország építésére. Sokan kiábrándultak, csalódottak, megcsaltak és reményvesztettek mostanság. Azt üzenem nekik, bármilyen nehéz, bármilyen kilátástalannak tűnik, építeni kell. Építeni kiábrándultan, csalódottan, megcsaltan is. Mert az Ország elérkezik és csak akkor lehetünk teljes jogú állampolgárai, ha akarjuk is az eljöttét.


Fricz János munkái és képei