» Túraleírások

Kék túra - Nagymaros - Kisinóci turistaház

2008. augusztus 01.
Megállapodás szerint reggel hat órakor volt ébresztő a pilisszentlászlói focipálya öltözőépületében, mivel reggel hét órára tervezte a Szent István Vándorlás csapata az indulást. Komótosan készülődött mindenki, az öltözés, pakolás és rendrakás után negyed nyolc felé állt menetkészen a társaság, aztán még egy rövid egyeztetés következett a falu polgármesterével a nagy hátizsákoknak a Kisinóci turistaházig történő átszállításáról. Így aztán körülbelül húsz perc csúszással indultunk, de ráadásul a társaság leragadt még vagy fél órára a faluközpont felé vezető Béke utcán, egy kis vegyesbolt és presszó előtt.

... Már két óra felé járt, amikor elértük a nagymarosi oldalt és leszálltunk a kompról, hogy aztán a parton üdvözölhessük a hozzánk frissen csatlakozókat. Itt is meg kellett állnunk egy rövid időre, hogy Hagyó Miklós nyilatkozhasson a helyi újság jelenlévő újságírójának, aztán a hajóállomásról elindulva a csapat megállt még a vasútállomáson is pecsételni. Itt nincsen kéktúra pecsét, a pénztárban szabványos MÁV bélyegzést kaptunk a körpecséttel az igazoló füzeteinkbe.

Kereszteztük a vasutat az aluljáróban, aztán csapat megállt az iskola sarkánál egy kupaktanácsra. Mivel elég későre járt már az idő, a csapat egy része úgy gondolta, hogy a kék kereszt jelzésen rövidít és a Hegyes-tetőt kihagyva egyből felkapaszkodik a Nagymaros feletti Köves-mezőre, hogy a kék jelzésre ott visszatérve induljon tovább Törökmezőn keresztül Kóspallagra és a Kisinóci turistaházhoz. Megmondom őszintén, én ragaszkodtam a kék jelzéshez és vállaltahogy továbbkísérem azokat, akik arra akarnak menni és aztán vagy utolérjük az előttünk járókat, vagy külön csoportként fogunk megérkezni uticélunkhoz.

Visszapillantás a nagymarosi Diófa utcáról a Visegrádi Fellegvárra
Elég fárasztó volt a már megtett aznapi út, az idő is elég későre járt, így meg sem lepődtem túlságosan azon, hogy mindössze egyvalaki akart velem tartani: V. Ivett, az egyik friss csatlakozónk! Tehát különvált a csapat: a nagyobbik része elindult a meredeken emelkedő Fehérhegy utcán a kék kereszt jelzéseket követve, mi pedig a Rákóczi úton folytattuk az utunkat, hogy aztán a gótikus római katolikus templomnál mi is a hegyek felé forduljunk, és nekiinduljunk a Diófa utca erős kapaszkodójának. Szuszogtató emelkedőn haladtunk felfelé, ott álltunk csak meg rövid időre kifújni magunkat, ahonnan már szép kilátás nyílt visszafelé tekintve a túlsó folyóparton álló Fellegvárra.

Erős kapaszkodással értük el az utca végét, és az erdőbe belépve jól kitaposott ösvényen haladva nekivágtunk a Templom-völgy emelkedőjének. A völgy aljában-oldalában kapaszkodott felfelé a turistaút, monoton emelkedéssel. Alaposan kilépve hamar elértük a völgy fejezetét, itt az ösvénnyé szűkült turistaút meredeken nekivágott, hogy felkapaszkodjon egy gerincélre. A kapaszkodó végén a Szent Mihály-hegy délkeleti oldalára jutottunk ki, itt egy elágazásnál aztán eltűntek a kék jelzések! A hegyoldalban balra, lefelé induló ösvényt nem volt érdemes követni, hiszen mi a hegytetőre tartottunk, de az amúgy jól kijárt tovább kapaszkodó ösvény egyáltalán nem volt jelezve!

A Templom-völgy mélyén
Mi felfelé indultunk, a térkép szerint jó úton jártunk, néhány perc után el is értük a Szent Mihály-hegy és a Köves-tető közötti gerincet. Itt jobbra fordultunk és továbbindultunk, aztán talán száz méter után a kék jelzések a semmiből újra előtűntek! Így visszaemlékezve 2004 tavaszán is így jártunk a fiammal, akkor is hiányoztak a jelzések ezen a szakaszon! Ezek szerint vagy akkor sem voltak errefelé felfestve a jelzések, és azóta sem pótolták őket (ez kevéssé valószínű), vagy én tértem le a kék jelzésről mindkétszer (ez már inkább)!

Megjegyzés:

2008 novemberében egy túrán ismét végigjártam ezt a szakaszt, és mivel nem kellett sietnem, gondoltam a végére járok ennek az eltűnő és ismét előbukkanó kék jelzésnek! Rájöttem, hogy a hegyoldalban a korábban már említett elágazásban a balra, enyhén lefelé tartó ösvényt kell követni, aztán egy idő múlva a kék jelzések is megjelennek majd a fákon! A helyenként szép kilátást nyújtó ösvényen végigballagva és a végén erősen kapaszkodva jutottam fel a Szent Mihály-hegy és a Köves-tető közötti nyeregbe.

A Hegyes-tető csúcsán áll a Julianus-kilátó tornya
Továbbindulva már gyorsan kiértünk az Ürmös-rét füves mezejére, aztán azt keresztezve és ismét belépve az erdőbe egy végső, rövid kapaszkodással felértünk a Hegyes-tető 482 méter magas csúcsára. Gyorsan felmentünk a Julianus-kilátó külső oldalán szerpentinező lépcsősoron a tetőteraszra, hogy jól megérdemelt jutalomként a hosszú hegymászás után körülnézhessünk odafentről. Itt is elég magasra megnőttek már a kilátó tövében álló fák, ezért nem gyönyörködhetünk már teljes körpanorámában, de Visegrád és Nagymaros felé nagyon szép még a kilátás! Az idő egyébként eléggé tiszta volt, látszott a Visegrádi Fellegvár mögött a Naszály tömbje, a távolban pedig a Mátra vonulatát is ki lehetett venni!

Panoráma a Julianus-kilátóból a Nagymarosra és Visegrádra
Itt hosszabban is megpihentünk, hiszen szinte felrohantunk a hegyre Nagymarosról, a négy kilométeres távot a majdnem négyszáz méteres emelkedéssel alig több, mint ötven perc alatt megtettük! Nekem csak a kis zsákom volt a hátamon, de Ivett a teljes felszerelésével mászta meg a hegyet!

Jó negyedórás pihenő után cihelődtünk csak össze, másztunk le a toronyból és indultunk neki a Hegyes-tető észak felé meredeken leszakadó oldalának. Szinte gatyafékes lejtő végén értük el a Világos-tér füves tisztását, aztán ezen keresztülvágva folytattuk az utunkat. Innen már kényelmesen lejtő keréknyomokon indultunk tovább és húsz perces séta végén értük el a Köves-mezőt. Itt csak egy pillanatra álltunk meg, hogy a legszélső pihenőpadoktól átpillantsunk Visegrádra, aztán folytattuk az utunkat.

A Köves-mezőről jól látható a visegrádi oldalon a Fellegvár
A kéktúra a mezőre vezető keskeny aszfaltút mellett futó ösvényen indult tovább, aztán egy jó kilométer után rátértünk az útra is egy rövidebb szakaszon. Néhány száz méter után fordultunk le az aszfaltútról bal felé a kék jelzéseket követve és egy körülbelül kilométeres erdei szakasz után értük el a Vizes-árok meredeken leszakadó délkeleti peremét. Még állt itt a vadvédelmi kerítésen átvezető falétra, de a kerítés már eléggé ramaty állapotban volt: sok helyen le volt már taposva, így aztán elég volt átlépni rajta.

A mély völgy pereméről nagyon szép volt a kilátás a Magas-Börzsöny csúcsai felé, mi is megálltunk itt nézelődni néhány percre, és csak utána vágtunk neki a meredeken ereszkedő ösvénynek. Egy hajdani irtásfolt helyén növő vadszedresen keresztül vezetett a bizony eléggé benőtt ösvény, a tüskés ágak pedig jól megtéptek bennünket ereszkedés közben!

A Vizes-árok pereméről már láthatóak a Börzsöny központi csúcsai
Ivett vette észre az egyik szederindán fennakadt zoknit, aztán alaposabban körülnézve észrevettük a párját is, sőt még kettő darabot! Találgattuk, ki hagyhatta el a szóban forgó lábtyűket, de csak arra tudtunk gondolni, hogy az előttünk járó főcsapatból veszíthette el valaki, miután a mosás után a hátizsákjára akasztotta az illető ruhadarabokat száradni! Így aztán begyűjtöttem és eltettem a hátizsákomba őket.

Hosszas ereszkedéssel értük el a Vizes-árokban futó földutat, aztán ezen haladtunk egy jó darabon. Az út később keresztezte a völgy alján szaladó patakot, aztán a túlsó oldalán kezdett el lassan kapaszkodni. Hosszú, enyhe emelkedővel hagytuk magunk mögött a Vizes-árkot, majd egy erdei útelágazásban jobbra térve hamarosan elhagytuk az erdőt is. Egy tölcsérszerűen egyre szélesedő rétre értünk ki, ahol mellénk társult ma már sokadszorra a piros jelzés. Ekkor hívtak minket a főcsapatból: érdeklődtek merre tartunk és közölték, ők éppen akkor indulnak tovább Törökmezőről. Saccra fél óra előnyük lehetett figyelembe véve azt, hogy körülbelül negyedórányira járhattunk a turistaháztól, és hogy mi is pihenni akartunk ott egy sort.

Megérkeztünk a Törökmező turistaházhoz
Kiértünk a mezőn haladó aszfaltútra – ez mellett jöttünk már ösvényen a Köves-mezőről indulva –, de mivel a jelzések következetesen az úttól vagy ötven méternyire húzódó erdő szélső fáira voltak felfestve, keréknyomokra térve mi is arrafelé vettük az irányt. Ligetes erdőbe vezettek a nyomok, néhány perces sétával átvágtunk rajta és megérkeztünk a Törökmező füves rétjére. A távolban feltűnt a turistaház épülete, arra vettük az irányt és néhány perc alatt el is értük.

Első utunk a társalgóból nyíló kis büfébe vezetett, a kéktúra pecsétet elkérve bélyegeztünk az igazolófüzetekbe, aztán némi hideg innivalóval kiültünk a turistaház árnyas teraszára pihenni. Elhatároztuk, innen már nem fogunk nagyon sietni, a Kisinóci turistaházig hátralévő vagy nyolc kilométert két óra alatt kényelmesen le fogjuk gyűrni és még így is jóval alkonyat előtt meg fogunk érkezni!

A törökmezői Halastó
Így aztán negyedórányi szieszta után komótosan összekészülődtünk és nekivágtunk az útnak. A turistaháztól továbbindulva a ligetes réten eléggé összekutyulódtak a jelzések, eltartott egy ideig, mire megtaláltuk a megfelelő ösvényt! Aztán végre meglettek a kék jelzések, és nekiindultunk a Halastó völgyének. Dzsindzsás réteken vágtunk át, az elágazásokban elég nehéz volt a továbbvezető utat megtalálni, de aztán csak leértünk a völgy aljára! Itt a kék jelzés balra tért egy földúton, de mi jobbra indultunk, hogy néhány perc kitérővel megnézzük a tavacskát. Habár most eléggé elhanyagoltnak tűnt, azért szép ez a meredek hegyoldalak közé ékelődő horgásztó!

A kék jelzésre visszatérve ugyanolyan meredeken kapaszkodtunk ki a völgyből, ahogy leereszkedtünk oda, aztán kellemes erdei séta végén értük el a Békás-rét déli peremét. Régebben jól kijárt keréknyomok vezettek keresztül a mezőn, most már úgy látszik, másfelé járnak a kocsikkal, mert a nyomok lassan elenyésztek előttünk, és a térképen is jelzett magányos fához már szinte árkon-bokron keresztül, toronyiránt haladva jutottunk el.

Persze megcsodáltuk a rétről nyíló kilátást is: előttünk a Börzsöny központi csúcsai emelkedtek, ha pedig hátrafordultunk, a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsai kerültek látómezőbe. Továbbindulva megcéloztuk a rétre benyúló erdősarkot – a térkép és emlékeim szerint is arra kellett továbbindulni, aztán a fákat elérve feltűntek az első jelzések is. Egy darabig az erdőszélen haladtunk nagyon halvány keréknyomokon, aztán az erdőbe belépve már földúton folytattuk az utunkat.

A Békás-réten
Nagyon kellemes túraszakasz kezdődött itt: utunk gyengén hullámvasutazva vágott át az erdőn, aztán vagy fél órás erdőjárás után enyhe lejtő végén értük el a Kóspallagra vezető országutat. Rátértünk az aszfaltútra és nemsokára megérkeztünk az útelágazásba. Jobbra, a falu felé fordultunk, aztán az út bal oldalán kerestük az egyik kanyart levágó rövidítést, amit a térkép jelölt. Sajnos nem találtuk meg, így aztán az aszfaltút szélén ballagva értük el Kóspallagot.

Ivettel arról beszélgettünk, utolérhetjük-e még a csapatot, én némileg viccelődve jegyeztem meg, hogy a legelső kocsmában bizonyosan! Az első ivó, amit az út szélén elértünk, a Tiffany sörbár volt, aztán a kapun belépve ismerős hangokra lettünk figyelmesek! A társaság tényleg ott ült a teraszon hideg italokat kortyolgatva! Mi is letelepedtünk, aztán az útközben talált zokniknak is meglett a gazdájuk.

Jó sokáig elüldögéltünk itt a teraszon, a társaságnak nemigen volt kedve továbbindulni, így aztán a Tiffany sörbárban ért utol minket az alkonyat. Mivel autóval érkezett ismerősök már fenn voltak Kóspallag felett a Kisinóci turistaháznál, csak egy telefon kellett és a csapatot két fordulóval „teleportálták” uticélunkhoz. Így aztán csak az autóból figyeltem, ahogy végigszaladt a kocsi a Kossuth Lajos utcán, aztán befordult balra a falu főutcájára, a Szent István útra. Itt-ott elkapott a tekintetem egy-egy villanyoszlopra festett kék jelzést, aztán a templom előtt az autó jobbra fordult, a Kisinóci úton elhagytuk Kóspallagot és néhány perc után megérkeztünk a turistaházhoz.

A Kisinóci turistaház
Már le volt foglalva a szállásunk a nagy épület melletti faházban, ezért gyorsan lepakoltunk és elmentünk vacsorázni. Nyáridőben a kéktúra bélyegző a turistaház mellett, a vendéglőben található. Vacsora közben elgondolkodtam, vajon teljesítettem-e a Törökmező és Kisinóci turistaház közötti szakaszt, végül arra döntésre jutottam, hogy nem! Így aztán nem pecsételtem az igazoló füzetemben a Kisinóci turistaház melletti „érkezési” kockába, csak az „indulásiba”, hiszen másnap kora reggel valószínűleg még zárva lesz a vendéglő, amikor elhagyjuk a szállásunkat. Az üres pecsételőkocka jó lesz emlékeztetőnek, ide még vissza kell térnem egyszer, hogy a hiányzó szakaszt bepótoljam!

Megjegyzés:

Még 2008 októberében kollégákkal, ismerősökkel szerveztünk egy túrát a kék jelzésen Törökmezőtől Nógrádig, Nagy-Hideg-hegyi szállással. Akkor pótoltam a hiányt az igazoló füzetemben és a kéktúra útján is.


http://www.kektura.click.hu
Programajánló