Barangoló - Teszáry Károly új könyve

Barangoló 17.

(2008 szeptember)

Hajnalodik.

A Kálváriadomb sötét sziluettje egyre élesebben válik el az égbolt világosodó peremétől. A látóhatárt szegélyező vékony felhőcsíkok bíborpalástba öltöznek, majd mögülük váratlanul aranyszínű fénysugarak vetülnek a tájra. Egy pillanat és előbúvik a fénylő napkorong.

Nézem az órám és a naptáramat. Egyezik. Szeptember 28 - a nap kél 5 óra 38 perckor…

A táj mélyebb hajlatait puha fehér ködpaplan takarja. A siskanádtippan igénytelen virágzatát a szembefény díjnyertes festménnyé varázsolja. Az elszáradt kórók között feszülő harmatos pókfonalak csillogó selyemszálakra fűzött drágakövekként szikráznak.

Elindulunk. Szerencsére felkészültünk tudván, hogy ez már nem a szandál, a könnyű félcipő időszaka. Sőt minden eshetőségre készen pulóvert, vagy valami könnyű kabátot is gyűrtünk a mindent elnyelő hátizsákba.

Ma eltérünk a leggyakrabban választott Őzberek-Foltánkereszt-Csóványos felé vezető útvonaltól és inkább északnak vesszük az irányt. Elhagyjuk a falu fölötti dombon őrködő katolikus templomot és csakhamar sűrű fiatalosban kanyarog utunk. Átvágunk a vékony kéményfüsttel ébredező Bier tanyán, pár percet szentelünk a mindenki által ismert, valószínűen jobb sorsra érdemes Zsibaki forrásra, elhaladunk az alsó Kámori ház már alig fellelhető maradványai mellett s máris a Sági út avarszőnyegén emelgetjük a bakancsokat.

A Pénzásási rét a most virágzó őszi kikericseknek köszönhetően jószerint lilába öltözött. Az út itt többfelé ágazik. Mérlegelnünk kell, hogy a helyenként csodálatos kilátást nyújtó Deszkási műúton, vagy a Kővágó gerincre felvezető u.n. Törökasszony útján haladjunk tovább. Az utóbbit választjuk. (Tudják-e, hogy a gyalogos-lovas-hintós közlekedés időszakában a hegységen átvezető fontosabb utak nem a patakok által veszélyeztetett völgyfenekeken, hanem az időjárásbiztos hegyhátakon haladtak?).

A Tábortető lapos fennsíkján a nemrég lehullott eső fénylő pocsolyáit kell kerülgetnünk.

Tábortető…Mintha baljós üzenetet tolmácsolna ez az elnevezés. Valami szokatlan érzés kerít hatalmába. Valami más, talán áhítatnak mondható szellemiség költözik belénk, amely a cél felé irányuló minden lépéssel tovább erősödik. Lépteink elnehezednek, mellünkből sóhajtás fakad. A szavak belénk szorulnak, elhallgatunk. Pedig sem a megtett 10 km-nyi távolság, sem az út emelkedése okán még nem fáradhatunk. Lassan tesszük meg a kissé meredekebb utolsó kaptatót, majd megállunk egy – magát olvasásra kínáló - méretes fatábla előtt:

„Tisztelt látogató! Kedves Honfitársam!

Kérlek kapcsold le a rádiót, fogd csendesebbre hangod.

Hazánk történelmének egyik legszentebb emlékhelyére érkeztél…Hajts fejet a hősök – Szondi és vitézeinek – nyughelye előtt.

Emlékezzél…Idézd fel a közel félezredes múlt vészterhes napjait, a török megszállás 150 esztendejét.

Emlékezz azokra, kik példamutatásának köszönhető, hogy nemzetünk fennmaradt.

Elmélkedj az 1552 július 6 – július 9 közötti négy nap történésein. Kezd az előzményeknél…

Nógrád várának 1544-i eleste után már csak Drégely, e sziklacsúcson álló parányi váracska állt őrt a gazdag Felső-Magyarországi bányavárosokhoz vezető út Ipoly völgyi bejáratánál.

1552 nyarán a török megindul, hogy uralma alá hajtsa e régen áhított területrészeket.

Július 6-án megérkezik és letelepszik a várhoz közeli u.n. Tábortetőre. Az akkori világ legjobban felszerelt – és a várostromhoz különösen értő 12.000 harcosával még aznap körbezárja a várat ,elfoglalja a védhetetlenül gyenge külső-várat és a kicsiny sziklavárba szorítja Szondit, ki alig 150 - hiányos fegyverzetű – védőjével áll a létszámában 80-szoros túlerővel szemben.

Július 7-én megkezdődik, 8-án folytatódik az ágyúzás, a falak lerombolása. Leomlik a kaputorony, a falak már alig nyújtanak védelmet, de a védők – jelentős vesztességeket okozva az ostromlóknak – újból és újból visszaverik a támadásokat.

Közben persze egyre fogynak…

Tudják, hogy jön a vég, hiszen harchoz értő katonák, de helyt állnak, mert számukra az életüknél is fontosabb a haza, a példamutató katonabecsület.

Szondi nemet mond Mártonnak, az Oroszi papnak, ki a várvédők szabad elvonulását ígérő török üzenetet hozta.

1552 július 9. Már csak pár – több sebből vérző – védő áll a falmaradványokra rohanó túlerővel szemben.

Szondi maga is megsebesül, féltérdre hullva küzd tovább, majd elesik. Katonáit a török mind egy szálig felkoncolja.

Még Alit – a kegyetlen hódítót – is megindítja Szondi és vitézeinek hősiessége, s katonai tisztességgel temetteti el elesett ellenfelét.

„A bég noha vad, s dühe Szondira fúlt

A hűlt erű bajnokon elszomorult

A hegyre temette a hős tetemet

S dárdát maga tűze le sírja felett...”

(Czuczor G.)

Nem tudjuk a letűzött dárda helyét és lehet, sohasem derül fény arra sem, hol nyugszanak hős vitézei.

Tekintsük hát a vérük áztatta várat jelképes síremléküknek.

E képletes temetőben – még e racionális világban is merjünk ünnepélyesek lenni, méltón tisztelegni Szondiék tettéhez és méltón a helyhez.

Hazaérve idézzük fel, olvassuk el gyermekeinknek, unokáinknak Arany jános „Szondi két apródja” c. halhatatlan balladáját s tegyünk meg mindent azért, hogy nemzedékről nemzedékre tovább adva maradjon fenn örökre múltunk e dicső fejezete, s Szondi és hős vitézeinek emléke, emlékhelye.”

Lépjünk be a kemény kőzetbe vágott alacsony sziklakapun (talán itt osztotta utolsó kardcsapásait Szondi). Kapaszkodjunk fel a XIII. század második felében a Hunt Pázmán nemzetség által épített sziklavár felső udvarára. Tapintsuk meg a valamikori ostrom tüzében barnára égett, szinte morzsolhatóvá vált köveket. Nézzünk körül és elmélkedjünk…

Most a látnivalókat ismertetni, beszélgetnem, mesélnem kellene. Nem teszem! E lelki, szellemi hatásokat mindenkinek itt kinn magának kell átéreznie. Itt nem az ember külső megnyilvánulásai, hanem belső rezdülései számítanak.

Hadd olvassak fel egy pár kicsordult gondolatot a várfalra szerelt kis faládikába elhelyezett „Látogatók Könyve” bejegyzéseiből:

„Mély áhítattal álltam az elesett hősök emléktáblája előtt. Az itt töltött percek megerősítettek magyarságtudatomban”

„Borús az idő, de lelkünkben fény gyúlt e szent helyen. Gratulálunk az építőknek.”

„Álljunk meg egy pillanatra, a csend beszélni kezd. Vigyázzatok magatokra…!”

„Egy igen fárasztó út megtételével köszönjük meg az itt elesett hősöknek, hogy példájukkal leckét adtak mindnyájunknak bátorságból, becsületből, hazaszeretetből”

„Ami béke itt van, az egyszerűen leírhatatlan. Életemben feledhetetlen lesz ez az emlék.”

Talán nem kell a fentieket méltatnom.

Anélkül, hogy kiragadnám Önöket a történelmi hely lenyűgöző hatásából – Barangolóbeli kötelezettségemben pár dologról azért beszélnem kell.

Egyrészt fel kell hívnom figyelmüket a várból látható táj szívbemarkolóan csodálatos szépségére. Délről és nyugatról a Nagy-völgy lassan rozsdabarnára színeződő lombtengere hullámzik alattunk, távolabbról a Csóványosi tömb kétannyira nyújtózott csúcsai sejlenek. Északról és keletről a szelíd ívvel kanyarodó Ipoly-völgy településeiről Hontról, Drégelypalánkról, Hidvégről, Ipolyvecéről, Dejtárról, Nagyorosziból hallatszik fel a déli harangszó.

Természetesen a tájról is vannak naplóbeli bejegyzések:

„Először jártunk ezen a csodaszép lenyűgöző helyen. Szemet gyönyörködtető a kilátás és csodás a vár.”

„Magyarország gyönyörű. Örülök, hogy itt születtem.”

„Ismét itt vagyunk, és ismét elámulunk, hogy milyen szép is kis hazánk.”

A másik, amit mindenképpen tisztázni kell – mi történik a várnál és mi történik a várral?

Az ostrom, az azt követő fél évezredes pusztulás, majd a leomlott falanyag széthordásával az emberi pusztítás a várat a végveszélybe sodorta.

Aki ma látja először a romokat – talán elégedetlenkedik. Más korabeli várakhoz képest kevesebb látszik belőle. (Persze mert azokat feladták, mielőtt az ostromlók teljesen szétlőtték volna). Aki viszont utoljára úgy 20 évvel ezelőtt látta, az csodálkozik. Hogy kiépült az akkori – bozóttal fedett, omladékkal borított pár jelentéktelen falmaradvány.

1989-ben kezdtünk hozzá. A természetvédelem segítő szárnyai alatt kerültek az első kövek visszafalazásra, kezdődött meg a rom állagmegóvása.

1991-ben e célból jött létre a Drégelyvár Alapítvány, mely azóta adományokból, támogatásokból, pályázatokon elnyert pénzekből folyamatosan szervezi, irányítja, végzi a helyreállítási munkákat.

Mivel az alapítványok nimbusza az utóbbi időben sajnálatosan megkopott - szeretném kihangsúlyozni, hogy a Drégelyvár Alapítvány – működésének 17 esztendeje alatt - önmaga fenntartására még egyetlen fillér. tiszteletdíjat nem fizetett ki senkinek, egyetlen liter üzemanyagköltséget stb. sem számolt el, viszont napjainkig – gyakorlatilag középkori körülmények között - mindenki által láthatóan 1083 m3 (!) falat épített vissza.

A várat ábrázoló korabeli rajzok hiányában munkánkat – a helyreállítás hitelessége érdekében - (zömmel szintén általunk finanszírozott) régészeti feltárás, majd erre támaszkodó műemléki engedélyeztetés előzi meg.

Talán az sem baj, ha tudják: napjainkban 1 m3 fal visszaépítése 100.000 Ft-ba kerül.

Hogyan, s meddig tovább?

Nem akarjuk újjáépíteni a várat. Csak kibontani, kijavítani, legalább mellvédmagasságig visszaépíteni a falakat, láttatni a valamikori kontúrokat.

Nem szeretnénk, ha a látogatók kiszolgálásának ürügyén bármi méltatlan létesítmény, vagy tevékenység zavarná a csendet, a visszatekintő elmélkedést, az áhítatot.

Nem szeretnénk, hogy Szondi és vitézei nyughelyén megjelenjen a pénz, a nyerészkedés, a sör, a virsli, a bóvli. A vár kegyeleti hely, egyben - Arany János „Szondi két apródja” c. csodálatos balladája révén – irodalomtörténeti emlékhely.

Az is elképzelhetetlen számunkra, hogy bármely honfitársunk csak belépőjegy váltása árán léphessen be oda.

Szeretnénk példáját mutatni annak is, hogy a természet megóvása, védelme, ugyanakkor értékeinek, s múltunk értékeinek bemutatása kellő odafigyeléssel összeegyeztethető.

Ugyanakkor nem tagadjuk – önzetlen segítségük nélkül nem tudunk tovább lépni. Talán nem illetlen ünneprontás, ha leírom ennek lehetőségeit: Támogatásokat a Drégelypalánk és Vidéke Takarékszövetkezetnél vezetett 63800104 – 10008896 számú egyszámlára való átutalással, jövedelemadójuk 1 %-ának az Alapítvány 19667410-1-12 számú adószámára való felajánlással, illetve 200, 500, vagy 1000 Ft címletű „Kőjegy” készpénzes vásárlásával tudunk fogadni.

Felemás érzéssel írom le a következő sorokat. 1991-ben a Drégelyvárat – szép díszes oklevéllel deklaráltan - a „Nemzeti Örökség Részévé” nyilvánították. Aztán a nemzet megfeledkezett róla. Nem tagadom, büszke vagyok, hogy önkéntes vállalásunkkal osztályrészünkké válhatott ez a megtisztelő feladat végzése. Ugyanakkor megdöbbentően szomorú, hogy Hazánk egyik legszentebb emlékhelyének sorsa egy piciny alapítvány tevékenységétől függ.

Meghatottan köszönöm meg Honfitársaim – ugyancsak a „Látogatók Könyvébe” írt elismerő szavait:

„Köszönet mindazoknak, akik a vár gondját viselik és sokunknak lehetővé teszik, hogy emlékezzünk az elődökre.”

„Őszinte tisztelet és elismerés a várról, a történelmünkről gondoskodóknak.”

„Sok sikert kívánunk a vár rekonstrukciójához. Nemzetünk büszkesége ami itt történik”

„A jó Isten áldása kísérje munkájukat. Szívmelengető volt olvasni a megemlékező gondolataikat. Bár sok ember állna ezen jó ügy mellé. További jó munkát kívánok.”

És végül 2008 április 6-i keltezéssel még egy bejegyzés:

„ Köszönjük az Alapítványnak, hogy őrzi és ápolja Szondi György és vitézeinek emlékét.

Köszönjük a látogatóknak, hogy felidézik a magyar történelmet és megerősítik vele magukat.”

Sólyom László

A Magyar Köztársaság Elnöke.

Örülünk, hogy - bizonyára munkánknak is köszönhetően – egyre többen keresik fel a várat és örülünk, hogy már alkalmassá vált színvonalas rendezvények megtartására is - melyek sikere bizonyítja, hogy nyitottak vagyunk múltunk értékeinek befogadására.

Esteledik. Észre sem vettük és eltelt a nap. Lassan, puhán ereszkedik alá az alkony. Indulnunk kell hazafelé.

A völgyekben már homály lapul, az árnyékok valószerűtlenül megnyúltak.17 óra 31 perc. A lebukó óriási tűzgolyóból már csak egy kis szelet látszik.

A nyugati fal kövein vérvörös fények csorognak lefelé.

A nap emlékezik…